Először pokoli hőségben fölforrósítom a vaslemezt, egészen addig, amíg el nem kezd vörösen izzani. Aztán nincs kegyelem: fogom a legnehezebb kalapácsot, és addig ütöm, amíg föl nem veszi a kívánt formát. Aztán belemártom egy hideg vízzel teli kádba, és az egész műhelyt betölti
a fölcsapó gőz, miközben a vasdarab recsegve-ropogva tiltakozik a hirtelen hőmérséklet változás ellen. És ezt addig kell ismételnem, amíg meg nem kapom a tökéletes darabot. Egy alkalom sohasem elég. A vas, ami a kezembe kerül, néha nem bírja ezt a bánásmódot. A forróság, az ütések, a hideg víz néha megrepeszti. És én tudom, hogy soha nem válhat belőle jó ekevas vagy motortengely. Ilyenkor egyszerűen az ócskavas közé dobom, a nagy halom tetejére, ami a műhelyem bejáratánál van.
Tudom, hogy Isten a bánat tüzében izzít - éppúgy, ahogy én a vasat. Elfogadom az ütéseket, amiket az élet mér rám, néha pedig én is olyan hidegnek és érzéketlennek érzem magam, mint a víz, amely a forró vasat gyötri. De nem kérek semmi mást, csak ezt: „Istenem, Anyám, ne hagyd abba, míg föl nem veszem azt a formát, ami rám vár. Üss úgy, ahogy jónak látod, addig, ameddig csak akarsz - de kérlek, sohase hajíts a lelkek ócskavashalmára."
