Kivetített gondolatainkkal
Tesszük valóságossá az életet.
Az objektív világ képe mindaddig értelmetlen, amíg kölcsönhatásba nem kerülünk vele. Például, egy kőnek, ami mellett nap mint nap elmegyünk, észrevétlen, semmi jelentősége nincs számunkra. Ha viszont ezt a követ fogadalmi bálvánnyá minősítjük, és évtizedeken át imádkozunk hozzá, akkor meglehetősen fontossá válik a számunkra. A kívülállónak, aki nem ismeri a kőhöz rendelt tartalmat, továbbra is csak egy kő marad. A kő egyébként minden esetben kő. Csakis az emberi beavatkozás ruházta fel jelentéssel.
Tévedés azonban azt feltételezni, hogy a jelentés, amivel ellátunk valamit, épp olyan valódi és kézzelfogható, mint a tárgy maga. A kettő nem keverendő. A házunk például értékes lehet számunkra, de az értékesség érzetének semmi köze az épülethez, az az általunk hozzá kapcsolt értékekből és emlékekből származik. Ha netán elveszítjük a házunkat, emlékezzünk rá, hogy a vele kapcsolatos érzelmeink, s nem maga az épület, határozza meg a veszteségünk mértékét.
A valóság érzékelésünk ennyire szubjektív lévén, néhány teoretikus iskola azt ajánlja, hogy semmit ne tekintsünk valódinak. Ezzel szemben a Tao követői fenntartják a világgal való érintkezés szükségességét. Ha nem ragadjuk meg a kezdeményezést, és nem dolgozunk ezzel az értelem-kivetítéses jelenséggel, a maga visszhangjaival együtt, akkor tetszhalott állapotba kerülünk, és a világ számunkra teljesen megszűnik létezni. Mindaddig, amíg szem előtt tartjuk, hogy a tárgyaknak tulajdonított jelentés szubjektív, elkerülhetjük a hibákat.
