Nincs miért aggódni. Már nincs. Rájöttél. Áldás. És ahogy hangzó szó nélkül odavezet magához, látom lehunyt szemhéja rezgését, felette indiánosan megérett apróráncos barna homlokát és hófehér haját. Sugárzik belőle a máshollét. Kezem homlokára, másik kezem az ő jobbjával összekulcsolódik készséges némaságban. Köszöntöm suttogva.
- Sajnos nem tudom ki vagy - nyílik fel lassan szemhéja és alóla égi mérföldekkel távolabbra fókuszáló szeme, mintha csak a tejutat nézné.
- Nem fontos - mondom. Megérti. Nincs benne semmi aggodalom.
- De nagyon jól esik! - suttogja, ahogy homlokát többször végigsimítom, mintegy beszkennelve tudatomba lelkületét, hogy együtt rezdülhessek vele. Pillája lassan újból lecsukódik és szinte dorombolva tűri kezem üzenetét. Szétárad benne a megnyugvás, az elégedettség, a hála. A szférák üzenete érkezik általa hozzám. Érzem, hogy általa kiáradok, érzékszerveim megsokszorozódnak. 5 perc, vagy 10. Minden jól és rendben van. Üzenetet váltottunk és mindketten tudjuk hol a mondat végén a pont.
Jöttem, megyek.
Sosem voltam máshol, de kell a földi látszatközelség.
Kevés a Fény? Őrizd a meleget.
Önmagadon keresztül a Létet ne tékozold szét.