A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki. Ez különben nem is lehet; ami egyénileg lehet, az egyes-egyedül az egyetemes szellem törvényének, annak, amit a hinduk dharmának hívnak, csak eltorzítása. S amikor a történeti ember az egyetemes szellem törvényének helyébe saját Énjének akaratát tette, a szellemet tényleg el is rontotta. Az erők nem az új szellem feltalálására, hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók. Ezt az örök és egyetemes szellemet őrzi a hagyomány, amely kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen minden népnél megvolt, megvan és meglesz. A kultúra tehát nem valamely eddig sehol se volt szellem feltalálása, valamely színvonal kitűzése, cél megteremtése, hanem a hagyomány által őrzött szellem realizálása.
