Amitől a legjobban félek, az sújt majd leginkább. Úgy vonzza azt magához a félelem, mint a mágnes. Valamennyi hitvallás szent iratai tartalmazzák a félreérthetetlen figyelmeztetést: NE FÉLJ!
A
kívülállóság nem azt jelenti, hogy nem törődünk azzal, hogy mi van a
világban. És nem jelent keménységet és hidegséget. Csak azt jelenti,
hogy megtanulunk visszalépni, és egy pillanatig szemlélni. A
kívülállóság teret ad az időnek, hogy mérlegeljük a válaszunkat, és ne
essünk a megszokott reakciók hatalmába.
Teljesen készületlenül lépünk életünk második felébe. Még rosszabb, hogy amikor megtesszük ezt a lépést, tévesen azt feltételezzük, hogy korábbi igazságaink és eszméink kiszolgálnak, megtartanak majd bennünket. De nem élhetjük életünk második felét az életünk első felének programja alapján. Mert ami nagyszerű volt ifjúként, eltörpül az idő előre haladtával, és amit egykor igaznak találtunk, később hazugsággá változhat.
Mert vannak erők, amelyek szellemi valóságokat realizálnak, ezek a lágyító, termékenyítő, szépítő erők; és vannak erők, amelyek kifosztanak, ezek a szárító, aszaló, kövesítő erők. A szellemi valóságokat realizáló erők befelé és felfelé állnak nyitva; a rabló erők kifelé és lefelé állnak nyitva.
A kultusz az intenzív művelés, a szeretet szellemének realizálása magas és nagy feladat, a világban levő sötét, gonosz, kártevő erőkkel való küzdelem. A bőség és a szépség, a virágzás és a gazdagság az ember összes erőit igénybe vevő tevékenység eredménye. A történeti kor azonban éppen a kultusz tevékenységének ördögűző hatását és jelentőségét nem értette meg. Ezért szabadult fel a történet alatt a gonosz, kártevő, sötét Hatalmak tömege: azok a Hatalmak, amelyeknek ördögi természetét a népek háborúi, a polgárháborúk, a forradalmak, a rablásösztön eléggé feltárja, de semmi sem mélyebbről és rettenetesebben, mint a technika. A technika nem kultusz és nem kultúra. A technika a felszabadult ördögi erők kísérlete a földi élet elpusztítására.
A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki. Ez különben nem is lehet; ami egyénileg lehet, az egyes-egyedül az egyetemes szellem törvényének, annak, amit a hinduk dharmának hívnak, csak eltorzítása. S amikor a történeti ember az egyetemes szellem törvényének helyébe saját Énjének akaratát tette, a szellemet tényleg el is rontotta. Az erők nem az új szellem feltalálására, hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók. Ezt az örök és egyetemes szellemet őrzi a hagyomány, amely kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen minden népnél megvolt, megvan és meglesz. A kultúra tehát nem valamely eddig sehol se volt szellem feltalálása, valamely színvonal kitűzése, cél megteremtése, hanem a hagyomány által őrzött szellem realizálása.
Intenzív művelésről ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet. Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Az intenzív művelés először terhessé vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon a művelést úgy hívják, hogy: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység, de szellemi valóság realizálása nélkül, az értelmetlenné vált életben értelmetlen, kínos, gyötrelmes, nehéz, alacsony rendű és felőrlő tevékenység. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre. S ha az életnek nincs értelme, akkor a tevékenység is értelmetlen; ez az értelmetlen tevékenység: a munka.
Az ember azért dolgozik, hogy minél több és nagyobb lehetőséget
biztosítson olyan életre, amely tényleg élet. Ehelyett: amit tesz, a
kellékekért teszi. A kellék nem lényegtelen, de mellékes. Az életnek
csupán feltétele. A dolgok. Mindig a dolgok. A technika. A
berendezkedés. A körülmények megteremtése. Azt hiszik, az élethez kell
valami, vagyon, pénz, állás, rang, ruha, ház, hír, autó, hatalom, villa,
mintha enélkül nem lenne élet, és hozzá se lehetne fogni.
Kellék nélkül semmi sem érhető el, mégis a kellék és az élet között
nincsen kapcsolat. Ezért mondják, hogy az ember sok évet egzisztálhat,
és egyetlen percet sem él. Valaki megteremtheti a feltételek sokaságát,
vagyont, pénzt, hatalmat, hírt, rangot, sőt szerezhet ízlést és tudást
és képességeket. Utazhat, olvashat, járhat képtárakba és
hangversenyekre. Rettentő tevés-vevés, mialatt nem történik semmi. A
feltételeknél marad. A kellékből nincs út az életbe.
Minden lelki dologban az ember első kötelessége az, hogy uralkodjon az elméjén és az érzékein. Anélkül hogy uralkodni tudna az elméjén és az érzékein, senki nem érhet el fejlődést a lelki életben. Ebben az anyagi világban mindenkit a szenvedély és a tudatlanság kötőerői tartanak fogva. Az embernek fel kell emelkednie a jóság szintjére.
Ha csak űzöd a FÉNYt, sosem válsz világossággá, mert sosem éred utol, csak űzöd. Mindig csak a nyomában jársz. Ne fényűző legyél, hanem fényszóró. Akkor már Te vagy a FÉNYFORRÁS.
Az ember csak a saját szemével lát, a saját eszével gondolkodik. Ami kívül esik érzékeinek világán, azt saját formájára alakítja át, és feldíszíti képzeletének színeivel. Minden ember a maga képmására teremti istenét.
A
világ állandóan mozog. Akár együtt haladunk vele, akár nem. A mozgás
erői hatalmasak és ellenőrizhetetlenek. A természet lényege az életerő,
ahogy a változásé is.
Minden alkalommal, amikor a lélek testbe költözik, a test evoúciója fehér birkaként kezdődik el, egy intelligens, engedelmes állat születése egy családnak nevezett hordában. Ez az új emberi lény megtanul alkalmazkodni, aláveti magát szülei parancsainak. Mivel testének még nincs hozzáférése lelkéhez, egy átmeneti főnököt kreál – az egót.
Ahogy a test egyre több tapasztalatot szerez, úgy válik az egó egyre individualizáltabbá. Ez azt jelenti, hogy személyisége egyre erősebbé válik, és egyre nagyobb hajlandóságot mutat, hogy kinyilvánítsa különbözőségét, még akkor is, ha emiatt kizárják a hordából. Felébredt a fekete birka! A személy függetlenné válik, és visszautasítja az engedelmességet. Mind a fehér birkák, mind a feketék végül is belehalnak a félelembe és a kimerültségbe, hacsak meg nem válaszolják a következő kérdést: „Mi a fenét keresek én itt?”
A kipattanó válasz: „Azért vagyok itt, hogy kibontakoztassam magam”. Azért jöttem ide, hogy akként, aki valójában vagyok, a legfőbb teremtőként nyilvánuljak meg. Így születik meg a független paripa, aki lelkének engedelmeskedik, nem pedig egójának. Pontosabban: az egó fokozatosan feloldódik, és a fizikai, vitális és mentális testek a lélek köré csoportosulnak. Csak néhány ember éri el a következő szintet – a szárnyas paripát –, mert ez megköveteli az emberi vágyakról és szükségletekről való lemondást. Az ilyen ritka lények a mindennapi életük összes teremtményével azonosulnak.
Nem vagytok testeitekbe zárva, sem házaitokhoz, földjeitekhez kötve. Ami ti vagytok, az a hegyek fölött lakik, és a széllel vándorol. Az nem kúszik ki a napfényre melegedni, és nem váj odut a sötétbe, hogy biztonságot találjon, Mert az a szabad lélek, mely beburkolja a földet, és az éterben mozog.
Tudjátok azt, hogy olyanok vagytok, akár a lánc: erőtök akkora, mint bennetek a leggyengébb láncszemé. De ez csak fele az igazságnak. Olyan erősek is vagytok, mint bennetek a legerősebb láncszem. Legapróbb cselekedeteitekkel mérni benneteket ugyanaz, mintha az óceán hatalmát a tűnékeny hullámtaraj erejével mérnénk. Gyarlóságaitokból ítélni meg benneteket ugyanolyan, mintha az évszakokat illetnénk váddal állhatatlanságuk miatt.
Ismerni szeretnétek a halál titkát. De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek? A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl nem derítheti. Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket szélesre az élet teste előtt. Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.
Mindennapi életed a te templomod és vallásod. Valahányszor belépsz, vidd magaddal mindenedet. Vidd az ekét és a szekercét, a kalapácsot és a lantot, Mindazt, amit szükségből vagy kedvtelésből formáltál, Mert az álmodozásban eredményeidnél magasabbra nem emelkedhetsz, sem kudarcaidnál alább nem merülhetsz. És vigyél magaddal minden embert: Mert az imádságban az ő reményeik fölébe nem emelkedhetsz, sem csüggedésüknél lejjebb magadat nem alázhatod.
A szépség az élet, ha az élet föllebbenti szent arcáról a fátylat. De az élet ti vagytok, és ti vagytok a fátyol is. A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli. De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.
Ifjaitok
közül némelyek úgy keresik az örömöt, mintha az volna minden, és őket
megrójátok és megítélitek ezért. Én nem ítélném és nem rónám meg őket.
Engedném, hadd keressék. Mert megtalálják az örömöt, de nemcsak őt;
Heten vannak az ő nővérei, és a legkisebbik is szebb, mint maga az öröm.
Nem hallottatok még arról az emberről, aki gyökereket keresve ásott a
földben, és kincset talált?
Jó vagy, ha adni akarsz magadból. Ám akkor sem vagy gonosz, ha önmagad hasznát keresed. Mert amikor a hasznot keresed, nem vagy egyéb, mint gyökér, mely a földbe kapaszkodik, és szívja annak tejét. Hiszen a gyümölcs nem mondhatja a gyökérnek: - Légy olyan, mint én, dús és érett; és adakozz a te bőségedből. Mert az adakozás a gyümölcs sajátja, éppúgy, amiként az elfogadás a gyökéré.
Azt
mondd magadban: az a valóság, hogy nincs valóság, a valóság egy
viszonyfogalom csupán. Egyetlen valóság létezik csak, a nem-valóság –
ebből indulj ki, és ott találod magad majd egy álomban, ami azonban már
garancia arra, hogy a valóság illúziójának vége számodra. Meg fogod érteni, csak nézz körül jobban a nyúl földalatti üregében!
Ki ne érezné közületek, hogy a szeretet ereje határtalan? És ki ne érezte volna mégis, hogy a szeretet, habár határtalan, benne foglaltatik lénye legközepében, nem egyik gondolattól a másikig, nem egyik cselekedettől a másikig halad? És az idő vajon - akár a szeretet - nem oszthatatlan és fokozatok nélkül való?
Könnyű
szeretetért szeretetet adni, de szeretet adni annak, ahonnan bántást,
kellemetlenséget kaptunk…. ez a legnagyobb szeretet, mert, annak van a
legnagyobb szüksége a szeretet és béke erejére, aki másokat megbánt.
Vannak közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az egyedülléttől. Az egyedüllét csöndje feltárja előttük meztelen önmagukat, és szeretnének elmenekülni előle. És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék, olyan igazságot fednek fel, amelyet maguk sem értenek. És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem mondják el. Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van.
És ami benned a legjobb, légyen az a te barátodé. Ha ismeri tengered apályait, hadd ismerje meg a dagályt is. Mert mi a te barátod, ha csupán az unalom óráján keresed fel őt? Keresd fel őt az élet óráján is. Mert segíthet ő a szükségben, de ürességedet ki nem töltheti. És a barátság édességében légyen nevetés és az örömök megosztása. Mert az apró örömök harmatában a szív megtalálja hajnalát, és felfrissül.
Senki nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever. A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességéből ad át nékik, hanem hitéből és szeretetéből. Ha
valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének
házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.
Ne mondjátok: „Megtaláltam az igazságot”; mondjátok azt: „Találtam egy igazságot”. Ne mondjátok: „Megtaláltam a léleknek útját”. Mondjátok: „Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár”. Mert a lélek minden úton jár.
Fájdalmatok a megértést magába záró héj megtörése. Miként a gyümölcs magvának meg kell törnie, hogy szíve a nap elé állhasson, meg kell ismerjétek a fájdalmat. És ha szívetek képes volna életetek mindennapi rejtelmeit csodálni, fájdalmatokat nem kevésbé látnátok gyönyörűségesnek, mint örömeteket; És elfogadnátok szívetek évszakait, amiként mindig is elfogadtátok a földjeitek fölött átvonuló évszakokat. És figyelmetek derűvel kísérné a bánat telét.
Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek tengerjáró hajóján. Ha
a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül
sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén. Mert
az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a szabadjára
engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig lobog. Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni, hogy dalra keljen; És
lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély minden
nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé repüljön.
Sugarad mindent fénybe von. Honnan jön, nem tudom. Olyan közelről s olyan messziről. Neved nem ismerem. Bárhonnan sütsz az ég felől: Ragyogj, kis csillag, fényesen!